A cetfélék köztudottan változatos és leleményes módszereket vetnek be a táplálékszerzés során. A kardszárnyú delfinek például összehangolt hullámkeltéssel sodorják le a fókákat a jégtáblákról, míg a Bryde-bálnák (trópusi bálnák) a vízfelszínen tátott szájjal várják, hogy szinte magától a szájukba ússzon a táplálék. A hosszúszárnyú bálnák arról is ismertek, hogy ügyesen buborékhálót hoznak létre, majd abban körbe-körbe úszva, a kifújt levegőjükkel ejtik csapdába a halrajokat.

Hosszúszárnyú bálnák úsznak együtt az óceánban; a faj összetett társas viselkedéséről és összehangolt táplálékszerzéséről ismert
Fotó: MAXIMILIANO BELLO (PRESS-MISSION / MISSION BLUE NGOJellegzetes hang kísérte a hosszúszárnyú bálnák éjszakai vadászatát

A kutatók a Massachusetts partjainál fekvő Maine-öböl egyik bálnacsoportját vizsgálva arra lettek figyelmesek, hogy az állatok éjszaka, gyenge fényviszonyok között a tengerfenék mentén úsznak, miközben egy jellegzetes, kettős impulzusú hangjelzést adnak ki. Mivel a szakemberek arra voltak kíváncsiak, vajon ez a hang az együttműködés összehangolását szolgálja-e, jeladókkal rögzítették az állatok mozgását és hangját, valamint videófelvételeket is készítettek róluk.

A rögzített anyagokon egy finoman összehangolt vadászati módszer rajzolódott ki: az egyik bálna a homokos tengerfenék közelében úszva felzavarta az üledékben rejtőző homoki angolnákat, majd két társával szorosan együttműködve, közösen ejtették el a menekülő zsákmányt.

Az esetek többségében csapatban vadásztak

A szakemberek összesen 110 tengerfenéki vadászatot elemeztek, melyek 79 százalékában a bálnák összehangolták a tevékenységüket, és három- vagy négytagú csoportokba verődve táplálkoztak. Mivel gyakran ugyanazok az egyedek vettek részt a közös akciókban, egyértelművé vált, hogy nem csupán véletlenszerű csoportosulásról, hanem tényleges, célzott együttműködésről van szó. 

A tanulmány szerzői szerint ez a viselkedés a kooperatív vadászat kognitív szempontból legösszetettebb formájának több jellemzőjét is magán hordozza.

A rossz fényviszonyok ugyanakkor jelentősen megnehezítették az állatok pontos azonosítását. Bár a jeladóval ellátott, vadászatot kezdeményező bálnát a kutatók ismerték, az oldalról érkező társak kilétében már kevésbé lehettek biztosak, így azt sem tudták egyértelműen megállapítani, hogy az együttműködő egyedek rokonságban álltak-e egymással.